Zoncuantla

Úton voltam valahová. Azt mondták a buszon, hogy ott örökké esik és a virágok földje. Úton voltam mert itt él Gustavo Pérez. Pár nap múlva penészes volt a cipőm, és a soha ki nem száradó nedvesség szagától fuldokoltam. Azonnal el akartam menekülni. Aztán, egyszer csak, a köderdő, a fejükön fekete tortillát cipelő asszonyok a hajnali ébredés és az átázott utak lettek a mindenem. Éjjel már egyedül tudtam átkelni a sötét erdőn. Minden nap elhagytam egy félelmet. Két szék, két pálmaszőnyeg, egy fatuskó, asztal és ágy, főzőlap, számtalan pók és gyík. Gustavo Pérez naponta cserélődő kerámiái a kezemben. (Xalapa, Mexico)